Amaltheának, a Jupiter négy belső holdja közül a legnagyobbnak, alig 170 kilométer az átmérője, míg Adrasteáé, a legapróbbé, alig 16 kilométer, azaz még Manhattan-nél is kisebb. Mégis a csillagászok úgy vélik, hogy e négy parányi égitest felelős a Jupiter legfantasztikusabb tulajdonságáért: a bolygó gyűrűiért.

A Gallileo űrszondáról beérkezett felvételeken jól megfigyelhető, hogy a gyűrűket alkotó részecskék „anyaholdjuk” bolygókörüli pályáját követik. „Végeredményben, amit odafenn láthatunk, az nem más, mint egy szatellit, amelynek pályája megegyezik a gyűrűk pályájával – vagy esetleg fordítva” – mondja Joseph Burns, a Cornell csillagásza, s a megfigyeléseket folytató csapat tagja.

A Gallileo műszerei szerint parányi aszteroidákból és üstökösökből származó törmelék – amelynek nagy része még a borsó nagyságot sem éri el – bombázza megállás nélkül, óránkénti 145.000 kilométeres (vagy még nagyobb) sebességgel a belső holdak felszínét. A kis holdak gravitációja olyannyira alacsony, magyarázza Burns, hogy a becsapódásokkor keletkező por felszáll a felszínről, és Jupiter körüli pályára áll. A legkisebb tömegvonzással bíró, aprócska Adrastea a legeredményesebb „gyűrűépítő”.

A Jupiter 6400 kilométer széles főgyűrűjét a Metis és az Adrastea hozta létre. E két hold a Jupiter közepétől mintegy 129.000 kilométernyire, ugyanazon a pályán kering. A Thebe és az Amalthea segítségével „készültek” a Gossamer gyűrűk (lásd: ábra). A Jupiter legbelső gyűrűjét, a Halo-t, a bolygó mágneses mezejével kölcsönhatásban álló főgyűrűből származó részecskék alkotják.

A csillagászok mai álláspontja szerint a gyűrűt alkotó részecskék folyamatosan újraalakulnak, míg a már a gyűrűkben tartózkodó részecskék visszazuhannak a bolygóra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gyűrűk a Jupiter állandó jellemzőinek tekinthetők. Néhány tudós felvetette, hogy a különös jelenség talán egy réges-régi kozmikus karambol nyomán jött létre, s ennek megfelelően lassanként, ahogy az ezt alkotó por visszahull a Jupiter felszínére, szerte is foszlik.

Burns úgy gondolja, hogy amikor a Cassini űrhajó eléri a Szaturnuszt, hasonló, a holdakkal szoros kapcsolatot mutató, gyűrűk válnak majd láthatóvá. „Elsősorban azért érdekelnek minket a gyűrűk – mondja Burns –, mert az ilyen rendszerekben fellelhető dinamikus folyamatok sokban hasonlítanak azokra a folyamatokra, vagy evolúcióra, amelyek a naprendszer születésekor játszódhattak le”.